A szigetek története

 

 Francia Polinézia szigetei, mint Hawaii, Tahiti, Bora Bora, Waikiki, a világ legdivatosabb üdülőhelyei. A szigetek vonzereje a növényben és virágban dús tájban, a homokos partokban és a lenyűgöző kultúrában rejlik. 

 Lakói időszámításunk előtt 200 körül vándoroltak ide, vallásuk és világnézetük nagyon természetközeli, hálával, szeretettel tekintenek mindenre, ami él. Ma is nagy hangsúlyt fektetnek a szépség és a harmónia megteremtésébe.

A szigetvilág lakói mindig is híresek voltak vendégszeretetükről.



Miután Magellán 1521-ben felfedezte a Pukapuka szigetét, a portugálokon kívül a hollandok, franciák és angolok is élénk érdeklődést mutattak a dús szigetek iránt. A szigetlakók lassan megismerkedtek a távoli kultúrákkal, a protestáns misszionáriusokon keresztül pedig a keresztény vallással. Mára a közösség több mint 80%-a keresztény. Mivel a maorik kultúrájának élő része volt az ember áldozat, ember evés és szabad szerelem, a katolizálással hátat fordítottak korábbi kultúrájuknak. Az eredmény nagyobb béke, közbiztonság, de kultúra számos részének elvesztése is volt. 



  1880-as években vált Tahiti a francia állam részévé. Ez idő tájt kezdett a művészek körében is divattá válni a szigetek látogatása. Gauguin élete utolsó 10 évében itt élt és alkotott. Sok híres költő és író, köztük Jack London volt híres arról, hogy Hawaiira járt kikapcsolódni.

 Francia Polinézia néven 2003-ban vált a szigetek összessége hivatalosan Franciaország távoli részévé. Megélhetésük legnagyobb részét a mai napig a turizmus adja.

 

 A világháborúk nyomán a szigeteken egyre nagyobb lett az amerikai befolyás, az új divat, új technológiák pedig fokozatosan felváltották a régi szokásokat, hagyományokat.

Csupán a XX. század vége felé eszmélt fel a polinéz nép, hogy teljes kultúrájuk veszélyben forog. Egyes szigetek történelme, mitológia és hit világa teljesen feledésbe merült, míg ms szigeteken még találtak idős embereket az antropológusok, akik révén képet alkothatunk a szigetek ősi világáról.

 Az utolsó, ha nem utolsó utáni pillanatot ragadták meg a maorik kultúrájuk megmentésére. Az 1980-as évek óta mionden erejüket latbavetik a kultúra felvirágoztatására, megőrzésére, példa értékű eredményességgel.   

 

A táncokról

 A kíváncsi utazókat mindig is nagyon vonzották a táncosok bemutatói. Így amikor 90-es évek táján kiépült a turizmus, a "hula tánc" Polinézia egyféle védjegyévé vált.



 A legismertebb polinéz táncok a hawaii hula, a tahiti ori, vagy tamuré és a cook-szigeteki hura.

 Valójában ennél még sokkal többféle tánc létezik, hiszen minden szigetnek megvan a saját egyedi tánc kultúrája. Az öltözék, a hangszerek, a mozdulatok jelentései minden egyes szigetek különböznek egymástól.

​

 



Amióta lehetőség nyílt a szigetek közötti vándorlásra, a táncstílusok is összekeveredtek. A tánc művészete apáról fiúra, anyáról lányra száll. Mondani is szokták, hogy a gyerekek szinte előbb tanulnak meg táncolni, mint járni.

Így a mai fesztiválokon, ahol az ifjú táncosok bemutathatják tudásukat, az alapokon kívül nincs a táncnak szigorú szabálya. Mindenki kialakítja a maga egyéni táncstílusát, beleépítve saját jellemét.

​

  A táncok ősi formájában mégis sok közös pontot találunk.

Legfontosabb, hogy a táncok mindig megjelenítenek valamit. A táncos nem csupán a szépségért táncol, hanem a hálát ad, imádkozik, történetet mesél. A lassabb ritmusú táncok közben az arcokon mindig egyfajta belülről fakadó mosoly látható. 



 A férfiak (tane) és nők (vahine) is táncolnak, sőt, gyakoriak a csoportos táncok is. Külön műfaja van a szólótáncoknak, a páros táncnak, a férfi- és női csoportok táncainak és a koedukált nagyközösségi táncoknak. 



 Az öltözék kezdetben csupa természetes anyagból készült.

Tahitin férfiaknál és nőknél is a fűszoknya volt jellemző, Hawaiin a nagy, zöld, "tea-leaf" szoknya. Felső ruházatot ugyan nem hordtak a korai időben, de mindig dúsan díszítették magukat a szigetek különleges virágaiból, hibiszkuszból-, frangipaniból- és orchideákból font fűzérekkel és koszorúkkal. Cook-szigeteki sajátosság a kókuszbikini, Tahitin pedig gyakori a kagyló díszítés és a tetoválás. Hawaiin, de azóta már szélesebb körben szinte mindenhol szokás a kar- és lábperec, levelekből, vagy virágból.

 Miután megérkeztek a praktikus textilek, természetesen átszoktak ezeknek a használatára, de megőrizték kedvelt formáikat. A hawaiiakra bőven rakott, térd alá érő nagy szoknya, és ujjatlan fölső lett jellemző, Tahitin pedig a strandkendő jellegű viselet lett a divat. A 20. század ukulelés ritmusával (főleg hawaii táncban) megérkezett az európai hosszú, testhezálló estélyi jellegű ruhaviselet is.   



 A zenészek jellemzően a hangszerekkel egy nagy félkörben ülnek, miközben a táncosok előttük táncolnak.

 Az egyes szigeteken használt hangszerek egymástól nagyon eltérőek, de mindenhol jellemző dobok, zörgők, fúvós hangszerek jelenléte.  

Az 1700-as években a portugálokkal együtt megérkezett a húros ukulele is, ami a modernebb hawaii zenék jellegzetes hangzását adja.

Természetesen a korokkal együtt a zenei kultúra is változik, így mára már egész komoly irányzatok alakultak ki az ősi zenékből. A mai tahiti és hawaii zenei élet fontos eleme a reggi és a jazz, és természetesen megérkezett a rock és a hip-hop is. Mindez nem jelenti a kultúra elsatnyulását, épp ellenkezőleg, a nép hűen őrzi ősi atmoszféráját, de fiatalos lendülettel beépíti az újdonságokat is.

​

 Mindezzel együtt rengeteg hagyományőrző tevékenykedik szerte Polinéziában. Őrzik nem csak a táncés az ének, de a játékok, különleges sportok, fafaragás, tetoválás, ünnepek hagyományait is.

 

 

 

 



​